– szól a kedvenc idézetem, mely az egyik legkedvesebb lámpásommá vált az elmúlt években. Ennek a lámpásnak a fényét szeretném továbbadni, amely utat mutat és elvezet előbb a saját lelkünkhöz, majd a szeretett Férfiéhoz.

Jó hír, hogy a lélekhez vezető út egyébként világos, egyenes és felettébb rövid. Alapvetően semmi szükségünk kívülről jövő útmutatókra. A fény mi magunk vagyunk, csukott szemmel mindent tudunk. Azonban önszeretetlenségünk, berögzött mintáink, téves hitrendszereink, egocsapdáink elhomályosíthatják látásunkat. És ha még mi magunk is az illúzióink buckáin botladozunk, hogyan segíthetnénk közelebb önmagához a nálunk jóval racionálisabb Férfit?

Újabb jó hír azonban, hogy mindenki, akivel találkozunk, tiszta tükörként szolgál számunkra is, amelybe nézve megláthatjuk, hol nehezítjük életünket. Legfontosabb tükrünk pedig épp a racionális Férfi-társunk. Ha vándorunkat szem elől tévesztjük, eltávolodik tőlünk, haragszik ránk, őszintétlen velünk, mi rögtön tudhatjuk, hogy pontosan ezt tesszük mi magunk(kal) is. Hogy épp eltávolodunk saját lelkünktől, (ön)szeretet helyett haragszunk magunkra és másokra, nem vagyunk őszinték és kerülőúton járunk. Természetesen ez is rendben van, a szeretet szabad, megengedő, elvárások és feltételek nélküli. Bolyonghatunk, amíg kedvünk tartja. De ha érezzük a hívást a boldog, közös jövő felé, hallgassunk rá és ne halogassunk tovább. Olyan csodák várnak ránk azon a végtelenül közeli úton, amit most talán még elképzelni sem tudunk. Ha megérkezünk, annyi kérdésünk marad csupán: mégis hogyan élhettem enélkül, mire vártam eddig? Mi értelme volt az életemnek önmagam és a Társam nélkül? Mielőbb meglépjük ezt, annál több időnk marad a boldogságra!

Készen állsz, mehetünk? Én magam már végigjártam a göröngyös utat, melynek a végén ott várt a Társam, az Egység, és azért vagyok itt, hogy fogjam a kezed a Te utadon, a kezdeti lépéseknél.